Karácsonyi indiánok
Ujjainkat összefűzve álltunk Szőkével a karácsonyfa előtt és a fejünkre nőtt kölkeinkkel együtt a Mennyből az angyalt énekeltük. Férjem haja a csillagszórók fényében ismét ragyogó szőkének látszott, pedig füle körül már őszült. A sors kegyes volt hozzá, mert én is őszültem, de míg neki jól állt a tisztes, őszes halánték, addig én inkább melíroztattam a kifehéredett tincseket. Az évek alatt bevett szokás szerint lefelé nézett és a fa alá hulló szikrákat figyelte, nehogy felgyújtsák valamelyik ajándékot, vagy a parkettát.
Pár másodperc után feltűnt, hogy mégsem a szikrákat nézi, hanem tekintete ugrált a fenyő díszein, mintha keresne valamit, vagy inkább várná, hogy vége legyen valaminek. A férjem szokatlan módon ideges volt. Szőke magas szinten tudta elrejteni a gondolatait és az érzelmeit, és remekül szórakozott rajtam, amikor tehetetlenül próbáltam kitalálni, hogy éppen mi a baja. Csak néhány olyan pontja volt az életünknek, amikor nem működött az álca, de ezek a pontok a maguk idejében mindig nagy jelentőségűek voltak. Összezavarodtam, hogy mégis mitől lett feszült szentestén a családja körében, a felesége kezét fogva? Megszorítottam az ujjait, mire megrezzent és felém fordult, majd a szája sarkában megjelent a kis gunyoros védjegy mosoly. Aztán rám kacsintott. Tudta, hogy éreztem a gondját és azt is tudta, hogy mennyire kíváncsi lettem. Szándékosan hagyta, hogy észrevegyem.
Lassan kifújtam a levegőt, és még éppen visszacsatlakoztam az ének utolsó néhány sorába.
Leégett az utolsó csillagszóró is, és a fiam valami számukra is emészthető ünnepi muzsikára váltott. Megpusziltam a gyerekeimet és meghatódva kívántam nekik boldog karácsonyt. Végül Szőkéhez léptem, átkaroltam a nyakát, hozzásimultam és a tekintetét kutatva próbáltam megfejteni az előbbi jelenetet. De a férjem csak ártatlanul somolygott rám, és egy cuppanós csókkal vetett véget a néma kérdezősködésemnek. Elmosolyodtam az ajkai között, bármi is történt az előbb, már nem tartottam fontosnak.
– Nem nézed meg, hogy mit hozott neked a Jézuska? – súgta. Micsoda furcsa kérdés? Elképzeléseim szerint az este a családi karácsonyok menetrendje szerint haladt volna tovább, miszerint a gyerekek halásszák ki a fa alól és osztják szét az ajándékokat a kanapén várakozóan terpeszkedő felnőtteknek.
– Miért is? – néztem a szemébe és nem is akartam leplezni ismételten felébredt gyanakvásomat. Szőke összeszorította a száját és oldalra billentette a fejét. Az ismerős mozdulatból már tudtam, hogy nem fogja elárulni. Morcosan megvontam a vállam.
Letérdeltem a fa mellé és kihúztam az első ajándékot, ami a kezem ügyébe került. Én csomagoltam, és a nagyobbik lányomé volt. Aztán a következőért nyúltam, a papír ismerős volt, de a hajtogatásból láttam, hogy ez nem az én művem. Bizsergető izgalom járt át és magamban elmosolyodtam, mert tudtam, hogy vagy a gyermekeinktől kapunk valamit, vagy Szőke csomagoltatta be valamelyik lánnyal a meglepetésemet. Közelebb hajoltam és a karácsonyi minták között megláttam az óvodai jelemet, a hóvirágot. Nagyot dobbant a szívem, mert ez az enyém. A formájából sejtettem, hogy egy nagyobb, keményfedeles könyv lehet, megemeltem és a combomra fektettem. Ismerős volt a súlya, a fogása, mintha ezt a mozdulatot már megtettem volna korábban is. Óvatosan széthúztam a papírt az illesztésnél, de csak a könyv hátlapja látszott. Elakadt a lélegzetem. Kétoldalt lehajtottam róla a csomagolót, de nem mertem megfordítani. Remegő ujjal, finoman megérintettem a kopott, fekete borítót. A mellkasomat egyszerre szorongatta a megdöbbenés öröme és a csalódástól való félelem. Két tenyeremet a könyvre simítottam és felsóhajtottam.
Szőke mellém térdelt és hüvelykujjával letörölt egy könnycseppet a szemem sarkából.
– Nem fordítod meg?
Az ajkamba haraptam és megráztam a fejem. Másodpercekre voltam az igazi bőgéstől.
– Segítek – suttogta. Megfordította a könyvet a kezemben. Megbabonázva meredtem az ismerős borítóra. Óvatosan megérintettem az öreg indián díszes ábráját, és ismét nyolcévesnek éreztem magam.
Gyorsan megtanultam jól olvasni, biztos azért, mert nagyon élveztem. Másodikos koromra már mindennel elboldogultam, amit csak találtam, beleértve a mosóporos dobozok feliratától kezdve a szüleim kutatási jegyzeteit. Az olvasnivaló utáni állandó kutatás közben került a kezembe Klári nagynéném nappalijában, a dohányzóasztal alsó polcáról egy ifjúsági könyvajánló. Ott láttam meg először, és attól kezdve mindennél jobban akartam a Winnetou-t. Megírtam a Jézuskának is, és anyám megígérte, hogy a következő karácsony előtt átadja neki a töltőtollal írt, néhol tintafoltos levelet. Biztos voltam benne, hogy mire vége a téli szünetnek, addigra elolvashatom, és igazi indián leszek. Valódi, képzett indián, aki a legjobbtól, magától Winnetou-tól tanult.
Az advent fárasztó várakozással telt, és mire eljött a szenteste napja, már egész lelkemből izgultam, úgy, ahogy csak egy nyolcéves gyerek képes. A délutánt Klári nagynéném családjával töltöttem, és este, amikor hazavitt, alig bírt velem lépést tartani, ahogy kézen fogva húztam magam után, fel a budai bérház harmadik emeletére. Apám leültetett a nagyszobában, de szomszédos gyerekszobából áthallatszottak a készülődés utolsó neszei és a heverő szélén kuporogva, ugrása készen vártam a jelet. A függőfolyosóra néző, lefüggönyözött ablak előtt elment egy éppen láthatatlan szomszéd. Ilyenkor mindenki mintha kicsit könnyedebben, lassabban járt volna, odafigyelve a bentlakókra. A máskor dübörgő léptek halkabbak lettek, szinte észre sem vettem. Végül kinyílt a fehér faajtó és anyám mosolyogva intett nekem. Átrohantam. A csillogó díszekbe öltöztetett, mennyezetig érő fa látványa megakasztotta a lélegzetemet és csak álltam szájtátva. Összerezzentem, amikor a csillagszórók sistergése abbamaradt és tekintetem az ajándékokra siklott. Óvatosan nyújtogattam a nyakam, hogy meglássam a csomagolásra rajzolt hóvirágot, ami az én ajándékaimat jelölte. És ott volt. Izgatottan toporogtam, miközben boldog karácsonyt kívánva gyorsan megpusziltam a szüleimet.
Letérdeltem, és óvatosan, nehogy a gyertya meggyújtsa a hajam, a faágak alá nyúltam. Kihúztam a csomagot, és az ölembe vettem. Nehéznek éreztem a combomon. Feltéptem a papírt, a fekete, kemény borító elütött a világos csomagoló papírtól. Vastag, nagy alakú könyv volt, a hátulját nem díszítette minta. Megfordítottam és elolvastam a címet: Nagy indiánkönyv. Meglepődtem, talán valami válogatás, amiben a Winnetou is benne van. Izgatottan belelapoztam, de nem találtam utalást Winnetou-ra, ellenben Csingacsguk-ra igen. Fogalmam sem volt, hogy ki az. Sebesen a tartalomjegyzékhez lapoztam, de Winnetou sehol. Nem értettem, hiszen ez egy indiános könyv, miért nincs benne Winnetou. Elkeseredtem, bele remegett a szám széle. Biztos voltam benne, hogy a Jézuska eltévesztette. Talán rosszul írtam le neki, talán nem voltam elég egyértelmű, hogy nem csak egy átlagos indiános könyvet kérek, hanem egy különlegeset. Felnéztem és óvatosan, hogy anyám ne lássa, letöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából. Sajnos a szipogást nem tudtam eltitkolni. Anyám mellém térdelt, átölelte a vállam és megpuszilta az arcom. Hozzábújtam és alig bírtam visszatartani a zokogásomat. Harcolt bennem a szomorúság és a hirtelen jött lelkiismeret-furdalás, amiért nem tetszik az ajándékom.
– Örülsz neki? – kérdezte.
– Igen – hüppögtem.
– Nagy teljesítmény lesz elolvasni – simította meg a könyv borítóját. Összeszorult a szívem, legszívesebben visszalöktem volna a karácsonyfa alá ezt az átkozott könyvet. Akkor, ott megfogadtam, hogy sosem fogom elolvasni.
A karácsony az év legkülönösebb ünnepe. Mindenki megünnepli, még az is, aki nem hiszi, vagy nem érti a lényegét. Pedig egyszerű: a karácsony egy igazi születésnap. Illetve kettő, mert én is akkor születtem, egy nappal a Megváltó után. A születésnapomat, ameddig csak vissza tudok emlékezni, anyám húgánál, Klári nagynénémnél ünnepeltük. Talán azért, mert a szüleim ezzel letudták a kötelező ünnepi családlátogatást is. De lehet, hogy csak a nagyobb lakás miatt mentünk hozzájuk, mert náluk mind elfértünk az étkező asztal körül. A függönyön keresztül is látszódtak a szemközti panelház ablakaiban a világító karácsonyfák, és ebéd alatt, jobb híján, a színes fényeket nézegettem, miközben gondolataim a fekete könyv körül jártak. Tegnap este titokban visszacsomagoltam, és az ágyam alá rejtettem. Úgy éreztem, hogy nem az én ajándékom.
– Réka! – Megijedtem kicsit, amikor apám megérintette a vállam. – Figyelj csak! – mosolygott.
Nagynéném egy felgyertyázott csoki tortát tett az asztal.
– Isten éltessen sokáig, Réka! – mondták kórusban.
– Kívánj valamit, mielőtt elfújod a gyertyákat! – javasolta apám.
A nyolc gyertyát bámultam és a Winnetou-t kívántam magamnak. Aztán elfújtam a kis lángokat.
A szüleimtől egy pólót kaptam, ami igazán tetszett. Nagynénéméktől egy jellegtelen, felírat nélküli dobozt. Gondoltam, majd otthon megnézem a tartalmát.
– Én kinyitnám azt a dobozt – ült le mellém nagynéném, miután a többiek már a kanapén kávéztak a nappaliban, én meg még mindig az asztalnál gubbasztottam.
Engedelmesen bólintottam, nehogy megbántsam őt. Felszakítottam a celluxot és felhajtottam a tetőt. És elbőgtem magam. Nagynéném nyakába borultam és görcsösen a mellkasomhoz szorítottam a dobozt, ami a Winnetou-t rejtette. Négy kötet: fekete, piros, sárga és kék.
– Köszönöm – suttogtam két hüppögés között. Számomra a világ ezzel kerek lett.
Azonnal nekiálltam, és aztán hazafelé olvastam a kocsiban is, amíg rosszul nem lettem a Trabant rázkódásától. És utána olvastam másnap is, és ez így ment pát hétig, míg végül kívülről tudtam szinte minden mondatot. De azért a fekete könyvről sem felejtkeztem meg teljesen, mert időnként előhúztam az ágy alól, sőt talán még kísértést is éreztem néha, hogy beleolvassak.
Aztán egyszer csak a szüleim elutaztak Németországba, én pedig itthon maradtam. Nem jöttek vissza többet, disszidáltak. Kláriékhoz költöztem, ahová a könyveim is velem jöttek. A Nagy indiánkönyv felkerült a polcra a Winnetou mellé, mert Klári nem engedte, hogy ismét eldugjam.
– Elolvastad már? – kérdezte, és leült mellém az ágyamra.
– Nem.
– Miért? Ez a regény is az indiánokról szól.
– Mert anyáék tudták, hogy a Winnetou-t szeretném, mégis ezt a könyvet kaptam tőlük.
– Azt gondolod, hogy direkt csalódást akartak okozni?
– Elhagytak, nem? – vágtam vissza.
Klári felsóhajtott és gyöngéden megfogta a kezem. Könny futott a szemembe, mert olyan érzékeny voltam, mint egy mimóza.
– Tudod – mondta halkan –, megbeszéltük egymással, hogy kitől mit kapsz. Indiános könyveket akartuk adni neked, a legjobbakat, ami csak kapható. És nem csak egyet, hanem kettőt. Megvettük őket és csak annyi történt, hogy én választottam a Winnetou-t. Egyikünk sem sejtette, hogy ezzel fájdalmat okozunk neked. Gondold csak át még egyszer! Hátha megjön a kedved és elolvasod. – Megsimította a hajam mielőtt magamra hagyott.
Libabőrös lettem a felismerés örömétől, miközben összeszorult a mellkasom a szégyentől. A világ leghálátlanabb gyerekének éreztem magam. Tudtam, csak egyféleképpen tehetem jóvá: ha azonnal elolvasom. És megtettem, nem egyszer, hanem sokszor. Néha esténként, a puszi és lámpaoltás után, miközben a szomszéd szobában nagynénémék még élték a felnőttek esti életét, én kimásztam az ágyból, lehasaltam a szőnyegre és a nyitott ajtón átnyúló fénycsóvába toltam a könyvet és olvastam.
Úgy éreztem, hogy végre igazi indián lettem, törzsfőnök, aki bölcsen irányította Playmobil utánzat népét, vagy Lego figuráit, attól függően, hogy éppen mivel játszottam. Nem tudtam ugyan kívülről a szövegét, mert hosszabb volt és nehezebb, mint a másik kedvencem, de minden jelenetnek tudtam a helyét és minden kalandra emlékeztem.
Nehezen kezelhető könyv volt. Ha bepakoltam az iskolatáskámba, akkor a tankönyveim egy része nem fért mellé. Ha beraktam egy nejlon zacskóba, akkor a keménykötésű sarka kiszúrta azt. Ha olvastam, akkor elfáradt a kezem, ahogy tartottam maga előtt. De mindez nem számított, mert elválaszthatatlan társam lett.
Szüleim távozása után néhány hónappal nagynénémék szüntelen rám figyelése, és jövőt formáló megérzése miatt kajakozni kezdtem, és attól kezdve a könyv velem utazott minden versenyre. Klári időnként megpróbált lebeszélni, hogy a fémvázas hátizsákom elég nehéz nélküle is, de én kabalaként hurcoltam magammal. A versenyszámok előtt, hogy kevésbé izguljak, az ismerős jelenetek olvasgatásával nyugtattam magam.
Már gimnáziumba jártam, amikor egyik pénteken egyenesen a suliból utaztam tovább egy szolnoki versenyre. Kapkodtam, nehogy lekéssem a vonatot. Az iskolatáskát szokás szerint bent hagytam az osztályteremben és csak a hátizsákomat vittem magammal. Amikor este kipakoltam a sátorban, nem találtam a könyvet. Kapkodva borítottam ki a hátizsák tartalmát és túrtam át többször is a kupacot, mire beláttam, hogy elmaradhatatlan útitársam nincs nálam. Néhány percnyi heves szívdobogás után arra a megnyugtató következtetésre jutottam, hogy biztos a suliban hagytam a másik cuccomban. Nagyon hiányzott, de nem idegeskedtem tovább. Aztán, amikor hétfőn reggel átnéztem az osztályban hagyott táskámat, csak a tankönyveimet találtam benne. A Nagy indiánkönyv nem volt közöttük. Ekkor estem igazán pánikba, és kutatni kezdtem a kincsem után. Végig néztem az összes padot, sőt egy idő után az összes osztályterem is sorra került. Kifaggattam a portást, hátha látott valakit távozni egy nagy fekete kötettel és beszéltem a takarítónőkkel is. Néhány napon belül az egész iskola a Nagy indiánkönyvet kereste. Kétségbeesésemet látva Klári még a MÁV talált tárgyak osztályára is elment, annak ellenére, hogy tudta, hogy nem vettem elő a vonaton. De nem lett meg.
Úgy éreztem a személyiségem egy részét veszítettem el, mert számomra a könyv a szüleim irántam érzett szeretetét jelképezte. Még évek múltán is kétségbeesetten kapaszkodtam ebbe az apró megnyilvánulásba, próbáltam ellensúlyozni azt a soha fel nem dolgozott fájdalmamat, amit a távozásuk okozott. A könyv azt jelentette, hogy talán valamennyire mégiscsak fontos voltam számukra, legalább akkor, abban a pillanatban, amikor megvették a Nagy indiánkönyvet is a karácsonyi kívánságomon felül.
Az indiánok történetét elmeséltem Szőkének már az első közös karácsonyunk alkalmából, aztán utána minden következő karácsonykor is. Így szépen sorban a gyermekeink is megismerték a történetet, és egy idő múlva már a könyökükön jött ki. Először csak diszkréten a szemüket forgatták a vacsoránál, a rántott hal és a francia saláta felett. Végül egyik évben finoman közölték velem, hogy már kívülről tudják, és nem lehetne, hogy ezután már csak minden ötödik évben mesélem el nekik? Megpróbáltam, de nem ment, úgyhogy tovább meséltem nekik minden évben.
Szőke kizökkentett a gondolataimból, ahogy megtörölte az arcom egy papírzsebkendővel.
– Nyisd ki! – nógatott kedvesen.
Kinyitottam a fedelet és heves mozdulatokkal a száztizenötödik oldalra lapoztam. A szám elé kaptam a kezem, és elszorult a torkom, amikor megláttam a dátumot és a kis virágos nyomdát a lap jobb alsó sarkában.
– Atya ég! – suttogtam. Fejcsóválva bámultam a kis jeleket, amiket én rejtettem el sok évvel ezelőtt. – Hogy lehet ez? Hol szerezted?
– Majd egyszer elmesélem – vigyorgott a férjem. Most észre sem vettem a pimaszságát, pedig máskor biztosan tiltakoztam volna.
– Köszönöm – makogtam a könnyeimet nyelve. Szorosan átkaroltam a nyakát és csúnyán zokogva elbőgtem magam. Szőke megpróbált a vállához szorított arcomhoz férni egy újabb zsebkendővel.
– Már megint ez a takonyáradat! – röhögött.
– Nagyon bunkó vagy! – hüppögtem mosolyogva.
– Tudom.
– Nagyon szeretlek!
– Azt is tudom – mondta mielőtt alaposan megcsókolt.