Napsütés a Könyvhéten

Képes beszámoló az Ünnepi Könyvhétről

Szerencsésnek mondhatom magam, mert életem első könyvheti dedikálásán nem áztam el. Pedig nagyon készültem rá, hiszen minden író és nem író ismerősöm, aki járt már az Ünnepi Könyvhéten, biztosra mondta, hogy esni fog. Így én vittem magammal esőköpenyt, esernyőt, pulcsit, és gumicsizmában érkeztem, de minden előkészületem ellenére, nem hogy nem esett, hanem végig sütött a nap. Férjem most is elkísért, és amíg én nézelődtem a Vörösmarty téren, addig ő cipelte a rollup-ot, meg a hátizsákot a túlélő felszereléssel.

Még csak a szökő kút peremén üldögélve vártam, hogy Rácz Tibi után eljöjjön az én időm, amikor az első olvasóm megérkezett. Neki köszönhetően már azt is tudom, hogy a térdemen egyensúlyozott könyvbe dedikálni is nagyon jó érzés. Később az asztalon azért kényelmesebb volt.

Számomra az olvasókkal találkozni izgalmas és izgulós élmény. Kicsit zavarban érzem magam a megtiszteléstől, hogy valaki eljött és időt szánt rám. De egyben igazi, szívből jövő boldogság is találkozni ismeretlenekkel, akik mégsem teljesen ismeretlenek már, mert olvasták az írásomat.

Sajnos a nekem szánt egy óra most is gyorsan eltelt, sokan eljöttek, szinte mindig ült valaki velem szemben és nagyszerű élmény volt az olvasókkal beszélgetni, közös fotót készíteni. Később megtaláltak az írótársak és a régebbi ismerősök is, volt közöttük olyan, akit több évtizede nem láttam és olyan is, akire jócskán várnom kellett a dedikálás hivatalos vége után is, hogy aláírhassam a kötetét.  

Minden alkalom emlékezetes és maradandó, amikor találkozom az olvasóimmal. Ilyen volt ez a dedikálás is: egy újabb adag lendületet és lelkesedést adott az íráshoz. Ezért köszönöm mindenkinek, hogy eljött és velem töltötte a napsütéses délután egy kis részét! 🙂